Történelmi háttér
Az 1980-as évek második felére a Szovjetunió, az egykor világuralomra törő birodalom nem volt képes lépést tartani a Nyugat technológiai fejlődésével, elmaradt a fegyverkezési versenyben, mely azonban így is a végsőkig igénybe vette az ország erőforrásait. Ilyen körülmények között Moszkva számára egyre nehezebbé vált a csatlós államok megtartása. Ez utóbbi, valamint a periféria és félperiféria államait a 80-as évek végén elérő válság az államszocialista rendszerek igen gyors összeomlásához vezetett. Az átalakulás folyamata elvezetett az egykori szatellit államok függetlenné válásához. A kelet- és kelet-közép-európai országok közül Magyarország Lengyelországgal együtt mindvégig e változás élvonalában haladt. Az egymást erősítő események hirtelen felgyorsultak, és ennek eredménye 1989 nyarán, az osztrák-magyar határtérségben is tapinthatóvá vált. Az esztendő méltán vonult be a csodák éve – annus mirabilis - néven a köztudatba.
A Német Demokratikus Köztársaság (NDK) változásokat dermedten figyelő vezetése 1989-re nemcsak önmaga politikájának, hanem – jellegzetes módon – saját túszként tartott állampolgárainak foglyává vált. A kelet-berlini kommunista vezetés tehetetlenül figyelte, hogy keletnémetek egyre nagyobb tömege menekül végleg a kilátástalanságból. Céljuk elsősorban a Német Szövetségi Köztársaságba történő áttelepülés volt. Számukra a legalkalmasabbnak az látszott, hogy Magyarországon keresztül hagyják hátuk mögött a szocialista rendszert. Reményeiket elsősorban az táplálta, hogy 1989. május 2-án hivatalosan is bejelentették, hogy megkezdik a vasfüggöny lebontását az osztrák-magyar határon. A hír hatására széltében hosszában terjedtek olyan téves információk melyek szerint Ausztria és a szabad világ egy könnyed sétával elérhető a menekülők számára. Ez azonban nem ment ennyire egyszerűen. A magyar határőrizeti szervek továbbra is feltartóztatták a határsértőket, sőt bevezették a „mélységi” ellenőrzést, amellyel lehetséges menekülőket fordítottak vissza a tágabb határtérségből is. A vasfüggöny lebontásáról érkező hírek mellett egy másik, nemzetközi jogi szempontból jelentősebb változás is történt a két ország kapcsolatában: Magyarország 1989. március 17-én – a Romániából érkező magyar menekültek helyzetének megoldása érdekében – csatlakozott a Genfi Menekültügyi Konvencióhoz, amely június 12-én lépett hatályba. A csatlakozás felülírta a kétoldaló kiadatási egyezményeket, és ezzel megváltozott a keletnémet határsértők kiadatásának addig megszokott gyakorlata is.
A nyár folyamán már komoly diplomáciai egyeztetések zajlottak a Magyarországon nagy számban összegyűlt keletnémet állampolgárok helyzetének rendezése érdekében, ám ezek a tárgyalások hosszú ideig nem vezettek eredményre. Ebben a helyzetben nyert különleges értelmet az a kezdeményezés, amely az akkori ellenzéktől származott, és az osztrák-magyar határt szemelte ki egy európai egységünnep színhelyéül. Ez az ünnep lett a debreceni fiatalok indítványára a soproni ellenzéki szervezetek által életre hívott Páneurópai Piknik. A rendezvény védnökeinek Pozsgay Imrét és Habsburg Ottót kérték fel. Az 1989. augusztus 19-én 15.00 órára tervezett hivatalos programkezdés előtt az eseményt hírül vett NDK-s menekültek jelentek meg a helyszínen, majd több hullámban áttörtek a határon. A feletteseik által magukra hagyott és „szabadságra ítélt” magyar határőrök nem akadályozták meg a szökést, amely így a német egyesülés első igazán látványos akciójává vált. A Páneurópai Pikniket követő szigorúan titkos magyar-nyugatnémet tárgyalások odavezettek, hogy szeptember 11-én hivatalosan is felnyílt a határsorompó, és megtörtént a keletnémetek Magyarországról történő evakuálása. A határáttörés, az NDK-s menekültek „exodusa” elvezetett a keletnémet diktatúra fellazításán keresztül a német újraegyesítéshez, ez pedig Európa újraegyesülését is jelentette. Kohl kancellár ezt a következőképpen köszönte meg: „A falból Magyarország verte ki az első követ.”
A hidegháború és a kétpólusú világrend kezdetét sokan Winston Churchill híressé vált fultoni beszédének elhangzásához kötik. A volt brit miniszterelnök akkoriban arról beszélt, hogy a Balti-tenger mentén fekvő Stettintől az adriai Triesztig vasfüggöny ereszkedett Európára. A valóságban persze nem lehet a hidegháborút egyetlen beszédhez, egyetlen elhangzott mondathoz kötni, ám a Churchill-féle kijelentés metaforikus értelemmel bírt, és szimbolikusan korszakhatárt húzott Európa és a világ történelmében. Amennyiben ezt elfogadjuk, úgy azt is leszögezhetjük: a Páneurópai Piknik is korszakhatárt jelöl. A „vasfüggöny” áttörésével nem csupán a jelenlévő több ezer magyar, német és osztrák résztvevő, hanem egész Európa, sőt a világ vett szimbolikusan búcsút a kettéosztottságtól és a sztálini, illetve posztsztálini típusú diktatúrák uralmától.
Dr. Tóth Imre történész, a Soproni Múzeum igazgatója